Mindig is rajongtam a monumentális építészetért. Leginkább csak az esztétikai és történelmi vonatkozásuk ragadott meg, a bonyolultabb elemzésébe soha nem mentem bele. Arra ott van a legjobb barátnőm, aki egészen gyerekkora óta építész akart lenni. Mindig lenyűgözött, hogy mennyi mindent tudott a körülöttünk lévő épületekről, olyanokról, amik mellett nap, mint nap elhaladunk, és gyakran észre sem vesszük, hogy milyen gyönyörűvé varázsolják a környezetünket. Azonban van egy építész, akinek a munkássága mindig is megérintett és, ha tehetném, a lehető legtöbb embernek megmutatnám, hogy milyen csodákat tervezett. Ez az építész nem más, mint Makovezc Imre. A négy iskolából, ahova életem során jártam, kettőt ő tervezett. Mind a kettő gyönyörű, jellegzetes Makovecz alkotás.

Makón több mint 10 Makovecz tervezte épület valósult meg és már rég óta terveztem, hogy elkirándulok oda barátokkal és egy kicsit hagyom, hogy megérintsen a múlt szele. Akiket kiszemeltem erre a kis kiruccanásra, mint társak, azokkal majdnem biztos vagyok abban, hogy soha többet sehova nem szeretnék menni. Olyan jól indult a kis túránk, végül pedig ismételten bebizonyosodott számomra, hogy ha én hisztis vagyok, akkor a fiú barátaim viselkedését már nem is tudom szavakba önteni. Már odafele megpecsételődött a sorsunk, ugyanis alig tartott az út egy órája, amikor kedves Tamás barátom kocsija – amivel mentünk – hibaüzenetekkel kezdett minket bombázni. A végeredmény az lett, hogy valószínűleg alacsony motorolaj szint, mert szivároghat egy helyen, úgyhogy a négy hozzá nem értő ember egyből nekiállt megszakérteni a problémát. Pontosabban én kivontam magamat a munka alól, ugyanis maximum a levegőt tudtam volna elszívni előlük a motor felé hajolva, építő jellegű kritika aligha lett volna várható tőlem.

Ott álltunk a semmi kellős közepén, az autópálya leállósávjában, hatalmas volt a forgalom és hőség is, a megoldás pedig csak nem jött. Az viszont hatalmas ötlet volt, hogy hibaüzenetnél leállítottuk a kocsit, mert így már nem is volt hajlandó újraindulni. Egy darabig még ötletelgettek a srácok, hogy hogyan tovább, aztán rájöttünk, hogy jobb lesz, ha nekiállunk segítséget kérni az arrafele száguldozóktól. A probléma csak az volt, hogy az autósok nem igazán akartak megállni, hogy segítsenek nekünk. A legközelebbi benzinkút legalább 3 km-re lett volna, és azt kész öngyilkosság egy autópályán gyalogosként megtenni, de másképp meg nem lett volna lehetőségünk, motorolaj pedig természetesen nem volt a kocsiban tartalék. Amikor egy fiatal pár megállt, hogy segítsen nekünk, akkor Tamás barátom átvette a szót, persze érthető módon, hiszen övé a kocsi és ő ért hozzá a legjobban négyünk közül. Azzal viszont nem számoltam, hogy a szociális érzéke és a problémamegoldó készsége valahol a béka feneke alatt van, nagyjából megegyező szinten. Csak egy kicsit mentem messzebb az autótól, éppen csak hogy elszívjak egy száll cigit és azzal senkit se zavarjak, amikor is meglepetten láttam, hogy a segítséget nyújtani kívánó pár megoldás nélkül hajt tovább, mi pedig ott maradtunk hoppon. Amikor megtudtam, hogy mi volt az ok, azt hittem, hogy megőrülök. Tamás kért a jóakaróinktól némi motorolajt, majd amikor kiderült, hogy ők nem Castrol olajjal rendelkeznek, akkor megköszönte a segítségüket és tovább engedte őket. Teljesen kiborultam, hogy mégis miért nem lett volna jó másik motorolaj, miért kell a Castrol olajhoz ragaszkodni. Ezt egy negyedórás hegyi beszéd követte, hogy a Castrol a világ legjobb olaja, egyedi, speciális eljárásmóddal készül, és ha egyszer az ember ilyet tölt a kocsijába, akkor nem is lehet azt keverni mással. Azt is megtudtam Tamástól, hogy ezzel kockáztatná a kocsijának az épségét, ami ezek szerint sokkal többet ért, mint az, hogy mi végre lemeneküljünk a 80 fokos autópálya aszfaltról és végre célt érjünk. Jó, beláttam ebben van némi igazság, különben sem értek nagyon a motorolajokhoz, illetve a kocsik mechanikai működéséhez sem, úgyhogy inkább elhittem neki, hogy az a kocsi onnan csak Castrol motorolajjal mehet tovább. De azt még mindig nem értettem, hogy akkor legalább miért nem vitette el magát a legközelebbi benzinkútig, ahol szerezni lehet akár Castrol olajat is. Erre csak azt a választ kaptam, hogy nagyon bizonytalan lett volna onnan visszajutni. Ezen a ponton elgondolkodtam azon, hogy teszek én az építészetre, meg a makói kirándulásra, inkább visszafordulok és kialszom magam a hétvégén. Ekkor hívott vissza a kisöcsém, akit már próbáltunk utolérni segítségkérés okán. Az volt a nagy szerencsénk, hogy éppen úton volt, és nem is olyan messze tőlünk, szóval megígérte, hogy felénk kanyarodik és hoz nekünk némi Castrol olajat, úgy is van nála mindig, mert ő is csak ezt használja az autójához. Nem is olyan sokára jött az egyszemélyes felmentő sereg az öcskös személyében, és olyan gyorsan megoldotta a problémánkat, hogy mi akkora sebességgel a kocsiból nem szálltunk ki a baj észlelésekor.

Nagy nehezen megérkeztünk Makóra, már félig sötétben jártuk körbe először a várost, de így is gyönyörű volt. A kezdeti nehézségek után is ért minket egy-két meglepetés és nem csak a kocsi, de a szállás kapcsán is, úgyhogy ezek gondoskodtak arról, hogy az egész kikapcsolódásunk egy kupac problémává váljon. Egyébként, amikor éppen semmi baj nem volt, akkor nagyon jó volt a közhangulat, és sikerült az összes gyönyörű építményt megtekinteni, tehát a célunkat végül is elértük.

Hazafele aztán kiderült, hogy szegény kocsinak nagyobb problémája is van, mint a Castrol olaj hiánya, ugyanis az is a csodával volt határos, hogy egyáltalán épségben hazaérjünk. Egy biztos: ha még egyszer arra vetemednék, hogy három hisztis sráccal elindulok weekendezni, akkor kizárólag füldugót, töménytelen mennyiségű alkoholt és Castrol motorolajat viszek magammal!