Végre sikerült megszeretnem a vezetést

Az építkezések nagyon sok kiadással, áldozattal, aggodalommal járnak. A szüleim nagyon fiatalon házasodtak össze, és nem sok segítséget kaptak a nagyszüleimtől. Teljesen egymásra voltak utalva, mindent nekik kellett megteremteniük. Elmondásuk szerint első pillanattól tudták, hogy nem szeretnének tömbházban élni, kertes házban szerettek volna családot alapítani. Szerencsére volt némi félretett pénzük, így tudtak venni egy telket, amin egy régi, lebontandó ház állt. Ezen a területen ma a gyönyörű otthonunk van, sikerült felépíteniük álmaik házát.  

A családi ház felépítése

Természetesen a ház felhúzása nem ment egyik napról a másikra. A teljes gyermekkoromat végig kísérte a betonozás, vakolás, téglahordás, festés, padlózás, és még sorolhatnám tovább az érdekesebbnél érdekesebb munkafolyamatokat. Persze ne gondoljátok, hogy vézna kislányként nekem kellett betonoznom, de persze segítettem, amiben csak tudtam.

Édesapám bár nem építész, nagyon sok mindenhez ért, emiatt amit csak tudott, mindent saját kezűleg oldott meg, épített fel. Így kevesebb volt a kiadás, de persze lassabban is ment a munka, valamint sokkal fáradalmasabb volt.

Az építkezés drága mulatság, következésképp sosem úszkáltunk a pénzben, Dagobert bácsi hobbija számunkra nem volt potenciális lehetőség. Ennek ellenére gyerekként sosem éreztem hátrányát annak, hogy kevesebb pénzünk van. Egyetlen negatív élményem sincs ezzel kapcsolatban. Ahhoz voltam szokva, hogy az olcsóbb csokit, fagyit, nyalókát választhattam ki, de örültem azoknak is, sosem követelőztem. Úgy gondolom, hogy ezek az apró áldozatok kellettek ahhoz, hogy ma igazán kellemes legyen a családi fészek.

A jogosítványom megszerzése

A nagy spórolás miatt gyerekkoromban autónk sem volt. Pár kilóméterre laktunk a várostól, ahova rendszerint biciklivel vagy busszal jártunk be. A szüleim bár mindig vágytak egy gépjárműre, tudták, hogy az is nagyon sok költséggel jár, és mivel a ház volt az első, inkább arra költöttek, gyűjtöttek. Miután pedig elkészült a ház, már nem igazán volt kedvük a jogosítvány megszerzésével bajlódni, hiszen az is elég sok macerával jár. A több éves építkezés után vágytak egy kis nyugalomra, lazításra. Eldöntötték hát, hogy megvárják még azt a két évet, ami még nekem van a tizennyolcadik életévemig, és nekem vesznek majd egy autót, így a családban mégiscsak lesz autó, méghozzá úgy, hogy nekik nem kell megszerezniük a jogsit.

Gondolom egyértelmű, hogy ez az ötlet nekem kifejezetten tetszett, hiszen abban az időben nagyon menőnek gondoltam azokat, akik már a tizennyolcadik életévük betöltése után rögtön kocsiba ülhettek, vezethettek.

A jogosítványom megszerzése azonban közel sem volt annyira szórakoztató, mint ahogy én azt képzeltem. Nagyon sok idegeskedéssel, fáradtsággal járt. Mindenkitől azt hallottam korábban, hogy vezetni mennyire izgalmas, mennyire szuper az egész. Én ezt sajnos egyáltalán nem így éltem meg. A vezetésoktatóm egy nagyon kiszámíthatatlan férfi volt: néha kedvesen dalolgatott, becézgetett, kedveskedett, néha pedig hirtelen felkapta a vizet, ordítozott, valamint folyamatosan letolt. Sokszor sírva szálltam ki az autójából. Kitartó vagyok, így természetes, hogy nem adtam fel egykönnyen a dolgot. Nagy nehezen, de megszereztem a jogosítványt.

Az ütközés

Meggondolatlan tizenévesként azt hittem, hogy a jogosítvány megszerzése után már minden sínen lesz, semmi probléma nem lesz sem a vezetéssel, sem az autóval. Ez az álomkép megközelítőleg két hónapig tartott. Ekkor történt meg az a bizonyos ütközés. Mivel csak a családban nekem volt jogosítványom, tehát csak én tudtam vezetni az autót, úgy döntöttünk, hogy sokkal egyszerűbb, ha nem fizetünk a buszra, hanem autóval járok iskolába.

Egy esős őszi reggelen, amikor az iskola előtt próbáltam leparkolni, nekitolattam egy autónak. Az iskola ablakai az utcára néztek, ahol én parkoltam. Persze a diákok az ablakban lógtak, én pedig stresszes voltam, mivel a parkolással elég nagy problémáim voltak. Idegeskedve, kapkodva, minél gyorsabban szerettem volna kiszállni az autóból. Ennek lett az ütközés az eredménye.

Tolatva, parkolás közben persze nem lehet olyan nagy kárt okozni egy autóban, nem is történt nagy baj. Az én kocsimnak semmi baja nem esett, a másik járművön is csak egy apró repedés lett, a rendszámtábla fölött. Az autó tulajdonosa, aki nem mellesleg az iskola matektanárnője volt, azonban ezt a repedést hatalmas kárként könyvelte el.

Az egész iskolában természetesen ez volt a téma, a hátam mögött valószínűleg nagyon sokan nevettek. Nem semmi azért pont a matektanárnő autóját megrongálni. Néhány diák még gratulált is nekem. Gondolom, nem kell mondanom, hogy én közel sem tartottam ezt annyira viccesnek. Hosszú hónapokig remegő lábakkal nyomtam a gázra minden tolatás alkalmával.

Kényszervezetés

Ahogy megszabadultam a vezetésoktatótól kifejezetten szerettem vezetni, ez azonban egészen addig tartott, amíg meg nem rongáltam a matektanárnő autóját. Ezután inkább kényszerből vezettem.

A család összes tagját én kellett vigyem mindenhova, rengeteg időmet kellett erre szánnom. Persze ez sem tetszett nekem, hiszen közben mindig azon izgultam, hogy lesz-e olyan parkolóhely, ahova be tudok állni. A parkolás lett a legfélelmetesebb dolog számomra.

Az autó meghibásodásaival járó gondok is hamar beköszöntek az életembe. Általában minden használt autót úgy adnak el, hogy már jóval előtte nem fordítanak rá nagyobb összegeket, a nem szembetűnő meghibásodásokat eltitkolják a potenciális vásárlók elől. Persze az általunk megvett autó esetében is ez történt. Bár miután megvettük, elvittük egy teljes átvizsgálásra, néhány hónap múlva mégis beköszöntek a váratlan meghibásodások. Állandóan autószerelőhöz és gumi szervízbe kellett járnom. Édesapám szívesen megtette volna ezt helyettem, de nem tudta, hiszen nincs jogosítványa, így minden rám maradt.

Az autópálya

Lassan három éve, hogy megszereztem a jogosítványomat. A vezetést az elmúlt három év alatt összesen három hónapig élveztem: az első két hónapban, és most, az utolsó egyben. A megmaradt két és háromnegyed évben a félénkség, a magabiztosság hiánya szegte a kedvem.

Egy hónappal ezelőtt egy fontos családi ügy miatt hirtelen haza kellett sietnem. Jelenleg egyetemre járok, a szülőfalumtól elég messze. Mindig autóval járok fel, de eddig az autópályát elkerültem. Inkább többet utaztam, csakhogy ne kelljen felmerészkednem az autópályára. A hirtelen családi ügy miatt, azonban muszáj volt a gyorsabb útvonalat választanom.

Szerencsére az ismerőseim közül sokan közlekednek az autópályán, így tőlük rengetegszer hallottam, hogy a szabályok értelmében szükséges matricát vásárolni. Frida barátnőm segítségét kértem az autópálya matrica vásárlásában. Ő, hogy megkönnyítse a dolgomat egy nagyon jó kis weboldalt küldött nekem, ahol mindent megtudtam a matrica vásárlásának menetéről. Gyorsan vásároltam is egy tíznaposat.

Ültem az autóban, remeget a kezem, lábam, mielőtt felhajtottam a pályára. Ott azonban már nagyon jól éreztem magam. Minden önbizalmam visszajött. Csak ennyi kellett hozzá, hogy ismét megszeressek vezetni. Vidáman érkeztem haza a gyönyörű családi házba. A parkolásom kifogástalan volt. Még az autóban utána néztem, hogy mennyibe is kerül az éves autópálya matrica.

Ahogy mondtam egy hónap telt el az első autópályás élményem óta. Többször is hazautaztam már azóta, hiszen az autópályán nagyon gyorsan hazajutok, plusz, élvezem a vezetést is. Természetesen már beszereztem az éves autópálya matricát is. Csak egy kis magabiztosság, illetve egy kis lökés kellett, és már nem is rettegek a vezetéstől. Így legalább több időt tölthetek a profin felépített, kellemes otthonunkban.